|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Németh Gyula 1992. október 29.Németh Gyula győri mérnök barátaival megalakította a Beszerce Csángó-Magyar Alapítványt Győrben. Már második éve csángó gyermekek győri nyaraltatását tették lehetővé. Idén 34 lészpedi és 8 szabófalvi gyermeket láttak vendégül. Lészpeden Fazakas József munkásember házában gyermekeket tanít magyarul írni, olvasni. Szabófalván Perka Mihály tanító csinálja ugyanezt. /Ferencz Csaba: Beszerce Csángó-Magyar Alapítvány. Határokon kívül. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 29./1995. december 30.Benkő Levente: Szárazajta, H-Press Kft., Sepsiszentgyörgy, 1995. Kalála Könyvek/ című könyve előszava szerint: A század negyvenes éveinek Erdélyében kísérteties kongása támadt néhány falunévnek: Ipp, Ördögkút, Szárazajta, Csíkszentdomokos... Itt ártatlan embereket gyilkolt a vad düh. 1994 szeptemberében állítottak emlékművet Szárazajtán, melyre felvésték az 1944. szeptember 26-i vérengzés áldozatainak névsorát /akiket az Olteanu vezetésével bevonuló román szabadcsapat tagjai megöltek/: Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Béniám, Szép Albert, Szép Albertné szül. Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László. A kivégzettek közül két áldozatot lefejeztek.2002. szeptember 26.Nehezen lehet fegyvertelen polgári lakosság véráldozata fölött napirendre térni. Itt van például az Erdővidéken 1944-ben bekövetkezett tragédia vissza-visszatérő komor motívuma. Benkő Levente könyvének /Szárazajta, H-Press Kft., Sepsiszentgyörgy, 1995. - Kalála Könyvek/ előszava szerint: "A század negyvenes éveinek Erdélyében kísérteties kongása támadt néhány falunévnek: Ipp, Ördögkút, Szárazajta, Csíkszentdomokos... Itt ártatlan embereket gyilkolt a vad düh." 1994 szeptemberében állítottak emlékművet Szárazajtán, melyre felvésték az 1944. szeptember 26-i vérengzés áldozatainak névsorát /akiket a románok megöltek/: Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Béniám, Szép Albert, Szép Albertné szül. Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László. /(ajtay): Rettenet. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 26./2003. szeptember 26.Az 1944. szept. 26-i mészárlás áldozataira emlékeznek Szárazajtán. Az erdővidéki faluban 44 őszén a magyarellenes rémtetteiről elhíresült Maniu-gárda tagjai fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérbátyját, a 25 esztendős Nagy Andrást. Ugyanaznap hajnalban az áldozatok házába betörő gárdisták otthonában lőtték agyon a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet. Az iskolaudvaron hat gyermek édesanyját, az 50 éves Szép Albertné Málnási Réginát, valamint férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Németh Gyulát, a 62 éves Szabó Béniámot és az 51 éves Németh Izsákot lőtték agyon. A 38 éves Tamás Lászlót a kivégzést végignézni kénytelen emberek közé lőtt sortűz ölte meg. A 49 éves Nagy D. Józsefet a tömegből szólították ki, de csodával határos módon a férfinak "csak" a fogsorát zúzta szét a lövedék, később sérüléseiből felépült, és 1955-ben hunyt el. Az akkori román közigazgatás bejegyzései szerint az áldozatok "háborús balesetet szenvedtek". A Maniu-önkéntesek 1944. őszi magyarellenes hadjáratának első állomása volt Szárazajta.1944. szept. 4-én egy visszavonuló német utóvéd a falu határában tűzharcba keveredett a túlerővel előrenyomuló román sereggel. Az összetűzésnek néhány - emlékezők szerint 13 - román katona esett áldozatául, ezt torolták meg a szárazajtai magyarokon olyan tanúk vádja alapján, akik a katonai csetepaté során pincékbe bújva várták a harc végét. A későbbi persorozaton maguk a román tisztek sem állították egyértelműen, hogy csapataik veszteséget szenvedtek, ha igen, milyen mértékűek voltak azok, illetve terheli-e felelősség emiatt a magyarokat. Egy szemtanú szerint viszont a feketelista már a szeptember 4-i katonai ütközet előtt készen állt. Újabb levéltári források tanúsítják, hogy a kivégzés előtt Szárazajtára már visszatért román csendőrség is aktív szerepet vállalt a kivégzendők összegyűjtésében, az otthonában agyonlőtt két áldozat esetében pedig a gyilkosság helyszínén is jelen voltak a belügyiek. Az akkor nagyon fiatal Németh Ákost édesapjával összekötözve vezették a puskacsövek elé. Úgy szabadult meg, hogy az egyik falubeli román fiatalember tanúsította: ártatlan. Édesapját, Németh Gyulát agyonlőtték. Ifjabb Nagy Gyulát maga Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka akarta főbe lőni. A mellette álló szárazajtai román fiatalember, Berszán Domokos (Barsan Dominic) közbeszólása mentette meg. Ifjabb Nagy Gyulát és édesapját elengedték. A szintén "halálra ítélt" Máthé Albertet egy gárdista vallomása szabadította meg. A szemtanúk, illetve a hozzátartozók szerint az áldozatoknak korábbi, vélt vagy valós sérelmekért kellett fizetniük.A vérengzés másnapján gyászszertartás nélkül kellett eltemetni a legyilkoltakat. Az első megemlékezés 1990. szeptember 26-án volt, amikor a jelképes temetésen Bartalis Szélyes Pál szárazajtai lelkész mondott imát az elhunytakért. /Benkő Levente: Szárazajtán nem felejtenek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 26./2005. szeptember 27.,,Kegyetlenül meg lesz torolva a magyaroknak a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne… csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között; most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért. Végső megoldásként a magyarokat vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell küldeni Ázsiába” – mondotta Gavrila Olteanu, a Iuliu Maniu önkéntes zászlóalj parancsnoka 1944. szeptember 26-án. Szárazajta népe most a 61 esztendeje történt vérfürdőre és a tizenhárom, mártírhalált halt áldozatra emlékezett Bartalis Sz. Pál református lelkipásztor így fogalmazott: ,,Sajnos, akadtak olyanok, akik odáig süllyedtek, hogy saját falustársaikat keverték bajba, vagy küldték a halálba. Mégis keresztényi kötelességünk, hogy megbocsássunk, hogy a jót keressük, hiszen ha Isten akkor nincs velünk, az áldozatok száma nagyobb is lehetett volna. Mindezek ellenére ne feledjük, hanem keressük, s mondjuk el a világnak a való igazságot”. Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola igazgatója, Péter Attila a történteket gyászos pillanatnak, a tizenhárom ártatlan áldozat nevét pedig kiáltó szónak nevezte, s reményét fejezte ki, hogy ilyen soha többé nem történik meg. A szárazajtai iskola volt növendékeinek versből és énekből összeállított rövid műsora után a Bardoc-miklósvárszéki Székely Nemzeti Tanács elnöke, Szabó Miklós kifejtette: a székely nép kész megharcolni az évszázados hagyományokra visszatekintő autonómiáért, s kész a nemzetközi fórumok segítségét is kérni e tekintetben. Hoffmann István, a Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezetének elnöke a mártírok – Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László – életének utolsó pillanatait elevenítette fel, majd kijelentette: ,,Az igazság elhallgatása vagy kimondása nélkül itt, Székelyföldön, a Kárpát-medencében soha nem rendeződhet a magyarság sorsa, hiszen napjainkban is folynak a magyarverések, a magyarölések, például Délvidéken. A politikusok a parlamentben ma is elutasítják a székely szabadságot szavatoló autonómiát, a Csonka-Magyarország szocialista vezetői pedig megtagadják a határon kívül rekesztett nemzettársaikat.” Az 1944 szeptemberében történteket Benkő Emőke Benkő Levente Szárazajta című, készülő bővített és javított kötete egy részletének felolvasásával idézte fel. /Hecser László: A szárazajtai ártatlan áldozatokra emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./2006. április 4.Magyarországon először jelent meg a Szentkatolnai Bálint Gábor munkásságát bemutató könyv /Szentkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások. Szerkesztő és kiadó: Zágoni Jenő, 2005 Budapest/. A szerző és szerkesztő a Háromszékről származó Zágoni Jenő. Zágoni hűen mutatja be a magyar tudós munkásságát: alaposan tanulmányozta a kiváló nyelvész életútját, és a könyv bevezetőjében összegezte a legfontosabb életrajzi, valamint tudománytörténeti adatait. Bálint Gábor teológus-jogász végzettségű nyelvzseni volt, aki közel harminc nyelvet beszélt tökéletesen, köztük ismerte az összes altaji nyelvet és nyelvjárást, de tudott oroszul, finnül, járatos volt az antik nyelvekben. Ő volt az első európai mongolista, aki a legkülönlegesebb nyelveket tanította akkoriban először Budapesten, majd Kolozsvárott. A mongol és török nyelvek, de a japán akkoriban még jórészt ismeretlen volt a világhírűnek mondott európai egyetemeken. Zágoni a levelektől kezdve az akadémiai felolvasó ülés jegyzőkönyvén keresztül minden elérhető dokumentumot beleszerkesztett a könyvbe. A szerző célja nem Bálint Gábor életművének tudományos elemzése volt, hanem a róla szóló adatok kiadása, hogy végre a magyarországi közönség értesüljön a nagy Kelet-kutató életművéről. A magyarországi tudományos közéletben még mindig kering az a rosszindulatú pletyka, miszerint Bálint Gábor nem volt komoly tudós. A közreadott művek ezt alaposan megcáfolják, sőt, inkább azt mutatják, hogy Bálint Gábor tanulmányútjain nagyon rendszerezett kutatómunkát végzett: külföldön a nyelvtanuláson kívül felfigyelt az adott nép szokásaira, és azokat részleteiben feljegyezte. Zágoni az életrajzi adatok felsorolásán kívül elemzést ad a korabeli magyar tudományos közéletről, ebbe helyezi bele Bálint munkásságát. Elemzéséből megtudhatjuk, hogy a tudós körök miért nem segítették hozzá kutatási lehetőséghez és szakmájának megfelelő álláshoz. Zágoni arra a következtetésre jutott, hogy személyes konfliktusok miatt történt mindez. Egyrészt a magyar szabadságharc eszméin nevelkedő Bálint ellenezte azt, hogy a Magyar Akadémiát német tudósok irányítsák, akik még magyarul sem tanultak meg jól. Másrészt Bálint Gábor jogos kritikával illette Budenz József cseremiszgyűjtését, aki azt személyes sértésnek vette, és mindent megtett, hogy meggátolja Bálint munkásságát. Ráadásul Budenz is azokkal a nyelvekkel foglalkozott, mint az erdélyi tudós, csak ő nem végzett olyan alapos és több évig tartó terepmunkát. Akkoriban, ahogyan a mai magyar tudományban, nem volt demokrácia: csak egyetlen tudományos nézetet engedtek meg, aki pedig ellene szegült, nem engedték tovább kutatni és publikálni. Bálint Gábor is így járt, ugyanis helytelenítette mind a két módszert: vagyis a magyar nyelv besorolását az ugor vagy a török nyelvek közé. Ő az 1870–1880-as években zajló, ugor–török háborúban Fogarasi János akadémikussal együtt azon az állásponton volt, hogy a magyar önálló nyelv, amely közeli rokonságban áll a japán és a mongol nyelvvel. Bálint azt állította, hogy a két távoli nyelvvel még a nagy eurázsiai hun birodalomban érintkezhettünk. A könyv kiindulópontja lehet Bálint Gábor további munkássága feltárásának. Bálint 1200 hasonló mongol szó magyar kapcsolatát mutatta ki, melyek helyességét a későbbi magyar turkológusok és mongolisták (Németh Gyula, Ligeti Lajos, Futaky István, Kara György) saját eredményeik alapján megerősítették. Sőt, Bálint már olyan általános nyelvészeti megállapításokat is tett, melyekre most jönnek rá a magyar nyelvészek. Dr. Obrusánszky Borbála történész-orientalista, a filozófia doktora (Ph. D) 1997-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem–mongol szakán, majd kétéves posztgraduális képzésen vett rész a Mongol Állami Egyetemen, ugyanakkor ösztöndíjasként több ázsiai tanulmányutat tehetett az utóbbi évtized során. Itt olvasható könyvismertetése angol nyelven készült egy amerikai folyóirat részére, a magyar változatot maga a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére. /Obrusánszky Borbála: Szentkatolnai Bálint Gábor Budapesten. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2006. április 4./2006. szeptember 27.Mintegy 250-en vettek részt szeptember 26-án Szárazajtán az 1944. szeptember 26-i magyarellenes vérfürdő évfordulóján tartott megemlékezésen. A református falu templomában rendezett istentiszteleten Bartalis Szélyes Pál lelkész arról beszélt, hogy emlékezni kell, de csak békességgel, hiszen a gyűlölet és a harag további gyűlöletet és haragot gerjeszt. 1944. szeptember 26-án a front nyomában Erdélybe bevonuló Maniu-gárdák Gavrila Olteanu vezetésével tizenhárom magyart mészároltak le a székely faluban, közülük kettőt fejszével lefejeztek. Agyonlőtték a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet, az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát, férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szabó Benjamint, a 62 éves Németh Gyulát, az 51 éves Németh Izsákot és a 38 éves Tamás Lászlót, fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Nagy Andrást. A sortüzet a 39 éves Nagy D. József csodával határos módon túlélte, lőtt sebeiből később felépült. Puskás Bálint Zoltán szenátor arra emlékeztetett, hogy két éve még katonai és rendőri erődemonstráció mellett emlékezett a gyülekezet a tragédiára, ma már nem tapasztalható ilyen. /Papp Annamária: Gyűlölet nélkül emlékeztek a gyűlölet napjára A szárazajtai mészárlás évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./2007. szeptember 27.Ne történjenek soha többé ilyen tragédiák – hangoztatták a szónokok szeptember 26-án az erdővidéki Szárazajtán, a Maniu-gárda vérengzésének 63. évfordulóján. A megemlékezésen Balázsi Zoltán bardoci református lelkész a kivégzett szárazajtai magyarokra utalva, kiemelte: „Ők sem voltak bűnösebbek másoknál. A bűnöket pedig ne fogjuk Istenre, mert azokat nem ő, hanem az ember követte el”. 1944. szeptember 26-án a Gavrila Olteanu vezette Maniu-gárda tizenkét magyart gyilkolt meg Szárazajtán. Azzal vádolták őket, hogy szeptember 4-én segítették a visszavonuló német Thams-csoportot a román csapatokkal vívott tűzharcban, ezért felelősek tizenhárom román katona életéért. A gárdisták a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet otthonukban lőtték agyon, az iskolaudvarra erőszakkal összeterelt falunépe szeme láttára lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Andrást. Ugyanott agyonlőtték az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát és 49 éves férjét, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szép Benjámint, a 62 éves Németh Gyulát és az 51 éves Németh Izsákot. A 38 éves Tamás László életét a tömeg közé lőtt sorozat oltotta ki. Nagy D. Józsefnek a golyók a fogsorát roncsolták szét, de sebeiből később felépült. /Benkő Levente: Az 1944-es szárazajtai mészárlásra emlékeztek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 27./2008. szeptember 27.Mártírjaikra emlékeztek szeptember 26-án a szárazajtaiak: többször elhangzott, a hatvannégy esztendővel ezelőtt történteket készek megbocsátani, de azt, hogy elfeledjék, ne kérjék tőlük. Az Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László vértanúságát jelző emlékműnél a hozzátartozók mellett több, távolról érkező rótta le kegyeletét. Bartalis Sz. Pál református lelkész tartotta beszédében párhuzamot vont a bibliai zsidóság megpróbáltatásai és az erdővidéki kis falu közösségét ért csapás közt, majd feltette a kérdést: ,,Vajon a tettesek közül hányan gondolkodtak el azon, hogy mit cselekedtek, hány családot tettek örökre csonkává?" Márton Árpád képviselő úgy fogalmazott: Szárazajta örökségének egyik fontos szeletét képezi a történelme is, azt pedig ápolnunk, tovább örökítenünk kötelességünk. A Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki széki elnöke, Szabó Miklós felidézte: a falu népét meg akarták félemlíteni, s ezért kényszerítették, hogy nézze végig kegyetlen tetteiket. Erdélyben sok helyen történtek hasonló kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok, de a román állam részéről a mai napig nem érkezett bocsánatkérés, sőt, elhallgatják, megpróbálják eltussolni szégyentelen tetteiket. A falu főterén 1994-ben felállított, Vargha Mihály szobrász által készített emlékműnél előbb a hozzátartozók rótták le kegyeletüket, majd politikusok, intézmények és magánemberek helyezték el az emlékezés virágait. /Hecser László: Megbocsátani, de feledni nem. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./2008. október 31.A Kemény Zsigmond Társaság összejövetelén, október 29-én a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Ráduly János tanár, néprajzkutató tartott előadást A székely (magyar) rovásírás emlékanyaga címmel. Ugyanabban az órában a nagyteremben az úgyszintén „kibédi” Madaras Gábor emlékére szervezett dalest műsorának tapsolt a nézősereg. A mindkét rendezvény iránt érdeklődő fájó szívvel választotta vagy egyiket, vagy a másikat. A rovásírás irodalma gazdag. Ráduly János egymaga kisebb könyvtárra rúgó cikket, tanulmányt írt 1990 óta. Kötetei nagyon kis példányszámban jelennek meg, a kereskedelmi forgalomban gyakorlatilag elérhetetlenek. Neve mégis „forog”, szakmai körökben és a világhálón egyaránt. Ha beütjük, cirka 1600 „találatot” jelez a masina. Ráduly kitért arra is, hogy a szakirodalomban volt olyan vélekedés, amely szerint a rovásemlékek zöme az egykori Udvarhelyszéken keletkezett. Ez az előítélet már a múlté. A szerző hosszan sorolta az egykori Marosszéken jórészt őáltala föllelt és leírt rovásemlékeket, azok feliratait. Ráduly is azt vallja, hogy a rovásírás egykori ismerete jóval szélesebb körű, „összmagyar” volt, amint azt a nagy turkológus, Németh Gyula jelezte: szerinte ugyanis a „székely írás” általános magyar „termék”, tehát más honfoglaló törzsek is ismerhették. Ráduly, „a kibédi remete” nem néz tévét, nincs telefonja, őt a világméretű energiaválság nem fogja sokkolni, mert a tudatos nemzetgyarapító szellemi munkát emelte életcéllá. /Bölöni Domokos: Kibéd üti Kibédet. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 31./2013. október 26.„Tiszta” Romániát! (14.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: SzárazajtaOlteanu hívásra megy? A Maniu-gárdák első csoportja feltűnés nélkül a mészárlás előtti este, szeptember 25-én ér Szárazajtára. Olteanu állítása szerint ő egy század fegyveres élén – a szárazajtai románok hívására – megy a faluba, hogy a helyszínen megbüntesse a románellenes bűncselekmények elkövetőit. Az önkéntesek számát eltúlozza, mert Ion Ţârlea őrmester – a mészárlás napján írt jelentésében – 70 önkéntest említ. Az azonban, hogy valóban hívásra mennek, igazolható. A sepsisbükszádi Vaszi Albert, bár nem járt Szárazajtán, emlékszik rá, hogy amikor a gárda Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban székelt, Szárazajtáról valaki „hívta őköt”. Olteanu örömmel megy a hívásra, mert a gárda szentgyörgyi tartózkodása céltalanná vált. A tömegmészárlás előkészítése Olteanuék Szárazajtára érve azonnal hozzáfognak a kivégzések akciótervének elkészítéséhez. Meglepetésszerű eljárásra törekednek, hogy senki se tudjon elmenekülni. Reggelre már előkészítik a kivégzés helyszínét. Kora hajnalban, négy-öt óra körül a gárdisták a helybeli román fiatalok segítségével összeszedik a gyanúsítottak többségét. Németh Ákos elhurcolásukról elmondja, hajnalban öt fegyveres megy hozzájuk, a kaput beütik, és édesapját, őt, valamint öccsét elhurcolják az iskolába. A nagyteremben már 22-en vannak, mindenüket elveszik, majd hátraviszik őket az óvoda épületébe, ahol levetkőznek „ingre s gatyára”. Hasra kell feküdniük, „aztán csúfolkodtak velünk, hogy így Horthy, s úgy Horthy”. Közben hallják az utcán, hogy dobolnak. A dob helyett a „polgár” – Berszán Sándor, a kisbíró – egy rossz edényt, fazekat ver össze, és úgy hirdeti ki, hogy minden 15 és 60 év közötti korban lévő magyarnak kihallgatásra kell jelentkeznie. Aki ezt nem teszi, azt főbe lövik. Az iskolaudvar golyószórókkal és fegyveresekkel van körülvéve, még az iskolaépület udvar felőli ablakában is fegyveres áll. Szép András elmondja, hogy a géppuskásoknak készített állványok úgy voltak elhelyezve, hogy azok szembe legyenek „a néppel, hogy ha esetleg úgy alakul a helyzet, támadni tudjanak”. A fegyveresek egy része ellátva robbanótölténnyel is. Hátul az istállóban „három kötél lóg, mindegyikre hurok van vetve, s mindegyik alatt egy-egy kicsi szék áll. Balról, a pince előtt, az iskolakapuval szemben áll egy tőke, egy fatuskó, mellette egy fejsze.” A csutak mellett egy vizescseber, benne beáztatva egy háromszorosra csavart szekérkötél. Halállista A tömegmészárlás előkészítésének fontos mozzanata a feketelista összeállítása. Elképzelhető, hogy azt már a szeptember 4-i német–román csata előtt elkészítik. Egyed Vilma ezt meggyőzően állítja. Benkő Levente forrásfeltárásai lehetővé teszik, hogy egyre hitelesebb képet nyerjünk a szárazajtai eseményekről. Levéltári kutatásai során rábukkant egy olyan adatra, amely szerint a névsort a hadi események után gépelik le. Eszerint „Rozalia Bogdan és a helyi csendőrőrs akkori parancsnoka – vagy munkatársa –, bizonyos Goţa csendőrőrmester szeptember 16-án vagy 17-én, tehát a szeptember 4-i hadi események után gépelték le azt a névjegyzéket, amelynek alapján szeptember 26-án a magyarokat kivégezték”. E sorok írója ennek alapján úgy véli, a rendőrség is tud arról, mire készül a helyi románok egy csoportja, és hogy kapcsolatban állnak Olteanuval. Hogy hány név szerepel a listán, pontosan nem lehet tudni. Van, aki 150 nevet emleget, de Egyed Vilma látta a listát, és azt állítja, hogy „az árkuspapírnak az egyik fele tele volt írva, s a másik fele félig”, ez mintegy 30–40 nevet jelent. Nincs törvényesség A lefejezéshez előkészített tuskó mellett – Nagy Gyula emlékezete szerint – „két-három méterre lehetett az asztal, ahol Olteanu a papírokkal, doszárokkal állt”. A bűnösség megállapításának eszköze a megfélemlítés és a rövidre szabott gondolkodási idő. Az iskolaudvarra terelt szárazajtaiaknak három perc alatt kell megmondaniuk, hogy ki tehető felelőssé egy román tiszt életéért. A tét nem kicsi. Ha nevet nem mondanak, akkor azonnal 150 embert végeznek ki. A félelemből, hallomásra hivatkozással kimondott név elég arra, hogy a megnevezettet azonnal kivégezzék. Az ítélethozás egyoldalú, nem hallgatják ki az elítélteket, nem adnak lehetőséget a védekezésre sem. Minden törvényességnek ellentmond, hogy a bűnjeleket a kivégzés után gyűjtik össze. Olteanu erre is csupán harminc percet ad. A parancs szerint azonnal fejbe lövik azt, aki a birtokában lévő katonai ruhát, jelvényt, fegyvert és lőszert nem szolgáltatja be. Nincs irgalom! A vallomások többsége arra utal, hogy a szárazajtai tragédiát a falustársak közti torzsalkodások, sérelmek idézik elő. Ezt tükrözi a 2013. szeptember derekán készült beszámoló is. A szemtanú, a 87 éves Szép Imre határozottan állítja, hogy keresztapjának, Szép Bélának a halálát egy borozda föld feletti vita okozza. A hasba lőtt Szép Béla súlyos sérüléseibe október 7-én hal bele. Elekes Lajos egy lúdért veszti életét, mert évekkel korábban egy alkalommal a kapujával szemben lévő kaszálóján tartózkodó idegen ludak közé csap. A hivatalos vád szerint a templom tornyából lövi a román katonákat, mit számít, hogy ő még a frontról sem ért haza. Németh Gyula halálának oka, hogy évekkel korábban egy alkalommal, kuglizás közben rászól egyik román falustársára, hogy mondjon igazat. Mivel azt találja mondani, hogy „a szemedet kéne kiütni, hát mondd azt, ami igaz”, e pár szóért életével fizet, letartóztatásakor a szuronnyal még a szemét is ki akarják szúrni. Gecse Bélát otthonában hajnalban, fél öt táján menekülés közben lövik agyon. Németh Izsák, aki jó gazdálkodó, még a harmincas években a földjén, a sarjújában juhokat legeltető falustársához üt, ezért érdemli ki a sortüzet. Málnási Józsefet reggel fél ötkor lövik meg, amikor az iskolaudvarról próbál menekülni. A sebesült Málnásit meg lehetne menteni, ehelyett a tehetetlen embert Olteanu fejbe rúgja, nem engedi bekötözni, még vizet sem kaphat, ezért vérzik el szörnyű kínok közt. A legszörnyűbb kivégzést a Nagy testvéreknek szánják. Ellenük az a hamis vád, hogy a szeptemberi csata után „ásóval és kapával román katonákat vágtak össze”. A kivégzésük valódi oka azonban egy elszántott földdarab miatti nézeteltérés. Először Sándort végzik ki. Két kezét összekötve kerül a hóhér elé, aki egy keménykötésű gárdista. Mivel az vonakodik lefejezni, bár a fejszét kétszer is felemeli, Olteanu ráförmed: „Mi van? Elvállaltátok?! Elvállaltátok, s most nem meritek megtenni?!” Végül egy kis termetű ember ugrik elő, és a faragófejszével lecsapja Nagy Sándor fejét. A következő áldozat testvére, András. Mivel a tőke csupa vér, kétségbeesetten mondogatja, hogy: „Jaj, Istenem, hogy tegyem [a fejemet – K. Gy. megj.] oda?!... A testvérem vérébe… Én sem vagyok hibás.” Mivel a nyakcsigolyája valamilyen okból ferde, nem tudja nyakát megfelelőn a tőkére tenni, ezért a fejsze fokával nyakon csapják, majd több elvétett csapás után rálőnek, míg végül a második golyó végez vele. Hasonlóan kegyetlen kivégzés áldozata a Szép házaspár. Szép Albertné Málnási Regina volt az egyetlen nő, akit kivégeznek. Ő sem kap lehetőséget arra, hogy elmondja, miért alaptalan a vád. Miután átadja azt a gyűrűt, amit hálából Ioan N. Ionescu hadnagytól kapott, amiért sebesülése idején ápolta, Olteanu felpofozza, majd meggyanúsítja azzal, hogy „levágta egy román tiszt ujját”. Miután beállítják a „bűnösök” közé, férje, Szép Albert szót kér, hogy felesége ártatlanságát megmagyarázza. El akarja mondani, hogy a román tiszt hamarosan eljön, hogy megköszönje az ápolását. Azonban be sem fejezheti a mondatot, rálőnek. A golyó gyomron találja, egyúttal feleségére is tüzelnek, hátba lövik, majd még egy golyót a hasába, így az a férje holttestére zuhan. A 62 éves Szabó Béniámot is beállítják a kivégzőhelyre, a sarokba, a faistálló mellé, és agyonlövik, még vád sem hangzik el. De nem kegyelmeznek Nagy D. Józsefnek sem. Kiállítják a tömegből, összekötik a kezét, miután ő is bemegy a sarokba, sortüzet vezényelnek. Mivel nem találják el, megint rálőnek. A 12. golyó az alsó fogsorát éri, hasra esik, és hallottnak tetteti magát. Szerencséjére életben marad, de 1955-ben, alig 50 évesen szívgyengeségben meghal. A 38 éves Tamás László, aki cigány nemzetiségű, egyszerű munkásember, és ortodox vallású, azért hal meg, mert egy katonaruhás a kivégzés idején a rémült tömegbe lő. Az arcátlan embertelenséget, aljasságot a kivégzésen jelen lévő Németh Béniám élethűen ismerteti: „kacagták ezek a fegyveresek, amikor lőtték meg az embereket… Röhögtek, mintha színházban lettek volna.” Olteanu izzó magyargyűlöletét mutatja a következő parancsának szövege is: „Takarítsátok el a dögöket! Mindenki vigye, s haladéktalanul temesse el az övét!” A kivégzést azért szakítják meg, mert a temető felől lövéseket hallanak. Nem kizárt, hogy orosz katonák lövései állítják le a további vérfürdőt. A mészárlás után minden magyart arra köteleznek, hogy „egy-egy téli ruhát, illetve kabátot és egy-egy pár cipőt”szolgáltasson be. Magyar–román konfliktus? A vallomások alapján állítható, hogy 1944. szeptember 26-án ártatlan szárazajtaikat mészároltak le. Nagy Mihály Zoltán és Vincze Gábor történész szavai szerint ezek az emberek a nem létező bűneik miatt lakolnak. Az egyik szárazajtai visszaemlékező egyértelműen rámutat arra, hogy a személyes ellentétek, a bosszú borítja fel a faluközösség szokásos életét, és vezet a szörnyű tragédiákhoz. Olteanu az ártatlan szárazajtai áldozatokat románellenes bűnözőknek mutatja be. Ezzel akkor sem mindenki ért egyet. Sajnos, a múlt máig kísért, mert a 2013. szeptemberi megemlékezés előtti napokban is egy román párt képviselői arról győzködik Szárazajta lakosságát, hogy ne vegyen részt mártírjai meggyilkolásának 69. megemlékezésén. Amíg akadnak olyanok, akik a sötét középkort idéző mészárlás áldozatairól való megemlékezés ellen agitálnak, jelzi, hogy még ma is élnek az Olteanuék eszmeiségéhez közel állók. Nemrég egy bukaresti román–magyar futballmérkőzésen tízezrek üvöltötték: Ki a magyarokkal az országból! Újabban a december elsejei ünnepléseken, felvonulásokon a székely városok utcáin gyakran hallható nemcsak az Ázsiába küldözés, de annak ordítozása is, hogy Székelyföld román föld! Akadnak, akik üldözik a székelység nyelvét, szimbólumait. Nem csoda, ha a székely nép – a történelmi és az etnikai jog alapján is – követeli a történelmi Székelyföld Románián belüli önkormányzatát, autonómiáját. Népünk e követelése jogos, mert a székelységet megilleti a hazához való jog! Ez nem lehet más, mint a szülőföldje. A hazához való jog a székelység jövőjének, megmaradásának alapja. E haza akadályozhatja meg a szárazajtaihoz hasonló bestiális gyilkosságokat, a magyarságunk miatti arcátlan büntetéseket. A székely hazában, a történelmi Székelyföldön, mint önálló fejlesztési régióban, akárcsak Dél-Tirolban, nemcsak magasabb életszínvonalat lehetne teremteni, de példamutatóan meg lehet valósítani a székely–román együttélést, a két nyelv egyenlőségét, az arányos részvételt a területi autonómia vezetésében. Ezért is van szükség arra, hogy október 27-én a székelyek nagy menetelésén minél többen legyünk! (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 25.Többnyelvű magyar őstörténet és származás (3.)A székelyek Egy-egy népcsoport a letelepedéssel, származással kapcsolatos hagyományait komolyan lehet venni, nem kell azokat a mesék világába küldeni. Ilyen a székelyek hagyománya, amely szerint ők a hunok leszármazottjai, és a magyaroknál korábban élnek a Kárpát-medencében. László Gyula szemléletes példával mutat rá a nyelv és a származás különbözőségére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a legöntudatosabb magyar népcsoportok, a kunok, a jászok, a palócok annak ellenére, hogy szép magyar nyelvet beszélnek, ez nem „jelenti azt, hogy egy tőről sarjadtak a magyarsággal”. A szakirodalomban a székelyek külön származását, őstörténetét érdekes módon épp erre hivatkozva szokták tagadni. Ugyanilyen alapon le kellene tagadni a kunok külön őstörténetét, mert ők is szépen beszélik a magyar nyelvet, bár bő négyszáz évvel később csatlakoznak a magyarokhoz. Hiába él a székelyek hagyományában az a tudat, hogy ők hunok, azaz a magyarokkal rokon származásúak, mert tőlük megtagadják a különálló őstörténethez való jogot. Azt, hogy a székelyek hun (bolgár–török) származásúak, illetve csatlakozott nép – a magyar nyelvűkre hivatkozva – elsőként Hunfalvy Pál tagadja meg. „Ezt a mesét – úgymond – maguk a székelyek megcáfolják nyelvükkel, amely azonos a magyarokéval s ugyanazon fejlődési fokokon (török és szláv hatások) ment keresztül”. A székelység legkésőbb a 830 táján csatlakozik a magyarokhoz, de többen feltételezik a Kárpát-medencében való korábbi ittlétüket is. Egy biztos: a székelyek külön nép (hun) tudata nem a középkori magyar krónikások írásainak böngészése révén alakult ki. Gombocz Zoltán már 1921-ben megállapítja, hogy a bolgár–török és a magyar nyelvi kapcsolatok nemcsak vitathatatlanok, de a bolgárok a hunok egyik ágát képezik. A székely hunszármazás tudata valóban a külön őstörténetben gyökerezik. A kutatások jelenlegi szintjén talán a legelfogadhatóbb, bizonyíthatóbb felfogás az, amely szerint a székelyek az eszkel bolgár(hun) nyugati török népcsoportból szakadnak ki. Ők a Volga vidékén szomszédai a magyar törzsszövetségnek, amelyhez egy részük csatlakozott. Hóman Bálint elismeri azt, hogy a „székely nép a magyartól különböző, de a magyarral rokonnak, avval együtt hun származásúnak tartott nép, vagy törzs volt”. Úgy gondolja, hogy e török fajú nép a 9. században, még a honfoglalás előtt Erdélyben élt. László Gyula a 670 táján érkező griffes indások népében magyarokat lát. 1890-ben Nagy Géza feltételezi, hogy a Kárpát-medencébe „bolgárokkal együtt volgai törzsek költöztek”, köztük magyarok. Nagy Géza a magyarok Kárpát-medencei első betelepedését a Kaukázus fölötti bolgár birodalom felbomlásával hozza kapcsolatba. Szerinte a székelyek nem Attila „hunjainak itt maradt ivadékai, hanem azon szabir–hun törzs egyik ága (eszegel), mely Attila birodalma felbomlása után a Fekete-tenger északkeleti partjára vonult vissza, s ott az előrenyomuló magyarokkal összeolvadt”. Nagy Géza úgy gondolja, hogy a 670-es években, amikor a bolgárok letelepednek a mai Bulgáriában, akkor a későbbi történelmi Magyarország, a Kárpát-medence területére is nagyszámban költöznek és „bizonyára nem tűntek el a föld színéről (…). E bolgárok között pedig lehetetlen, hogy magyarok is ne lettek volna. Hiszen Kuvrat egyik népét unugurnak nevezik a byzánci írók, s azt az azovi hun királyt, kinek székhelyén tűnik fel Kuvrát, Muagernek hívták, a Kuvrat által alapított Duló dynasztiát pedig a magyar mondák is ismerik. Árpád nemcsak idegeneket, hanem magyarokat is talált e hazában. A magyar faj régebbi itt, mint a honfoglalás. Lehetséges, hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a 7. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait, s az ilyen dolgokban csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete”. Pauler Gyula is hun–bolgár–eszegel származást emleget úgy, hogy kiegészíti a kavarokkal is. Sebestyén Gyula kavaroknak gondolja, feltételezi, hogy a nyugati határőr székelyek a hunokkal keveredett avarok leszármazottjai, míg a keleti székelyek a kavarok utódai, lényegében Csaba királyfi keleten csatlakozó népe. Thury József a székelyeket az avaroktól származtatja, de úgy véli, hogy azok a hunoktól származnak. 1996-ban Fodor István a magyar honfoglalásra emlékezve írja, hogy a magyarokhoz: „egy másik népcsoport is társul”, ezek voltak „a mai székelyek elődei, akik a Volga melletti eszkil bolgárok közül szakadtak ki (…) az eszkilek olvadtak be korábban a magyarságba s hagyták el az eredeti bolgár-török nyelvüket”. Ugyancsak Fodor István írja 1990-ben, hogy „a székelyek eredetileg csatlakozott nép voltak, de nem magyar, hanem török nyelvűek. Feltehető, hogy igen korán, még 700 előtt szakadtak ki a volgai bolgár-törökök egyik törzséből, s így a honfoglalás idején már bizonyára jórészt vagy teljesen elmagyarosodtak”. A székelyek eszkil gyökerei Nyugat-Belső-Ázsiába vezetnek. Az egyik bizánci szerző, Theophanész 563-ban említést tesz Aszkélturról (Aszkél, kiejtve Eszkil), az egyik türk törzs fejedelméről. Tény: 635-ben a nyugati türköknek öt keleti és öt nyugati törzsük volt. Ezeket egy 651-ben készült kínai mű név szerint felsorolja a törzsfőkkel együtt. A két nyugati törzset Äskäl-nak, vagyis eszkelnek nevezik. Az egyik törzs fejedelmének neve Äskäl kül irkin volt. A kínai forrás őt nevezi a leghatalmasabb törzsfőnek, olyan fejedelemnek, aki több százezer katonával rendelkezik. Harmatta János szerint 660 körül az Eskil névnek már volt egy Sikil változata is, később e névalakot ismerték meg a magyarok. A nyugati türk birodalom 657 táján bekövetkezett felbomlása után, az Eskil (Esikil) törzsek egyikéből szakadnak ki az eszkelek, a székelyek. A eszkelek egyik csoportja a 7. század második felében nyugati irányba indul. Elhagyják Nyugat-Belső-Ázsiát, majd a Kazah sztyeppét és átvonulnak Észak-Kaukázuson, ahol egy Eszkel városnév őrzi emléküket. Innen északra, a Volga-vidéken telepednek le a volgai bolgárok (hunok) és a magyarok szomszédságába. Ezek a bolgárok őrzik meg annak tudatát, hogy ők Attila király leszármazottjai. Gardézi és Ibn Ruszta egyértelműen írja, hogy az eszkelek a volgai bolgárok egy különálló törzsét alkotják. Azt is tudják, hogy különböznek a tulajdonképpeni bolgároktól. Ibn Ruszta szavaival: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt fekszik a magyarok első határa”. Ugyanezeket mondta Gardézi is, de megjegyzi, hogy ez „a nép [a bolgár] háromféle törzsre oszlik, ú. m. 1. barszűlâ, 2. eszeghel s 3. a [tulajdonképpeni] bolgár törzsre”. A. H. Halikov kazáni tatár ősrégész és egyetemi tanár J. A. Halikova kutatásait is figyelembe véve állítja, hogy a bolgár–magyar együttélés 750 táján kezdődik. Megállapítja, hogy az eszegel törzs a lomovatovói kultúra népe, kulturális tekintetben az ősmagyarokhoz áll közel. Jórészük a bolgár–törökökkel való együttélés során részese a szaltovo–lomovatovói kultúrának, amelynek népe lehet a Bíborban született Konstantin császár által emlegetett szavartoi aszfaloiai (szuvar) törzs. Németh Gyula e nevet „rendíthetetlen szavárdok” formában fejti meg. Emléküket őrzi a Bolsije-Tygani 9–10. századi temetője, amelynek lakói még a 10. század elején sem veszik fel az iszlámot. Fodor István régész – az 1980-as években – megállapítja, hogy a székelység török eredetű nép. Úgy véli, hogy az eszkil bolgároktól való származást „a volgai bolgár és a magyar régészeti emlékanyag nagyfokú hasonlósága valószínűsíti”. Fodor később is kitart a szikil-eszkil-székely származás mellett. A magyarok szomszédságában élő eszkelek egy részének a magyarokhoz való csatlakozásával befejeződik az eszkel, azaz a székely nép külön őstörténete. A székelység bár külön népként csatlakozik a magyarokhoz, mégis az egyik legmagyarabb népcsoport. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2017. január 10.Fontos a tévhitek eloszlatásaTörténelmünk az egyházi iratok tükrében A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján. A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása. A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek. A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején! Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír. Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával. „A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5) Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
